Kiléptem a „semmibe”! Nem tudtam, hova indulok, nem tudtam mit fogok csinálni, csupán azt tudtam, hogy abból elegem van, amit akkor csináltam. Közel tíz év multis munkaviszony, nulla perspektívával – nekem legalábbis. Csodálva néztem azokat a kollégákat, akiknek az élete volt  a cég és ez a munka. Nekem nem volt az: tettem a dolgom, mert a tisztesség így kívánta, mellette pedig minden erőmmel kerestem a kiutat. De egyszer csak elfogyott az erőm...

Valamikor július közepén a főnököm - akit egyébként a mai napig szeretek és tisztelek - behívott a tárgyalóba: „Október közepén jönnek a külföldi partnerek, szeretném, ha te prezentálnál nekik!” – mondta bizalmasan. Én csak annyit tudtam rá mondani, hogy: „Ne haragudj, de én akkor már nem leszek itt.” – magam is meglepődtem ezen, mert nem volt egy átgondolt mondat, csak kicsúszott a számon. Ő megértően mosolygott, látszott, hogy egy pillanatig sem hitt nekem.

Augusztusban beadtam a felmondásomat, szeptember végére kiürítettem az asztalomat és elköszöntem a cégtől. „Várunk vissza bármikor…” – köszönt el a főnököm. Mondanom sem kell, hogy azóta feléjük sem néztem. Az nem az én utam volt, csupán egy lépcsőfok a mai életemhez. Nem tudtam mihez kezdek, nem tudtam merre megyek. Szabadságra és – klisének hangzik, de – önmegvalósításra vágytam. Remek alapokat adott a multi, kiváló munkamorálra és alkalmazkodókészségre tanított. Örök hálám nekik, de lépnem kellett…

Kiléptem hát a nagyvilágba, és első körben "csecsemőüzemmódba" kapcsoltam: ettem és aludtam, hetekig. Szükségem volt rá, hogy erőt gyűjtsek az új élethez, ami most kezdődött csak igazán. Igyekeztem nem megvárni, hogy a tartalékaimat feléljem, így nekiláttam új kapcsolatokat építeni. Tudtam, hogy nem megyek vissza alkalmazottnak sehová, hiszen ezért léptem ki. Önálló akartam lenni, és a magam útját járni, így hát elkezdtem a saját vállalkozás gondolatával foglalkozni. Ehhez gyűjtöttem magam köré az embereket és a lehetőségeket, ami kitartásomnak és az akaratomnak köszönhetően olyan jól sült el, hogy már évek óta a saját lábamon állok, saját vállalkozással és kiváló emberi kapcsolatokkal.

Ehhez az volt a kulcs, hogy mertem változtatni, hogy „meggondolatlanul” ott mertem hagyni a biztosat. Engem is úgy neveltek, hogy a járt – és biztos – utat ne hagyjam el a járatlanért, de legnagyobb meglepetésemre a családom is támogatott a hirtelen lépésemben, nekik is sikerült félre tenni a berögzült látásmódot, és az első perctől kezdve büszkén nézik, ahogy lavírozok a szabadúszók világában, ami immár az én világom is.