Minden egyes nap találkozunk, mégis piszkosul hiányzol. Illetve nem is tudom pontosan, hogy te hiányzol, vagy az a valami, amit az elején éreztünk.
Hogyan jutottunk idáig a kezdeti lángolásból, a folyton együtt lógásból és millió üzenetváltásból? Hatalmas terveink voltak, most pedig van olyan nap, hogy egymáshoz sem szólunk, csak egy hellót érkezéskor, aztán találkozunk az ágyban - jobb napokon.
Kevésbé jobb napokon pedig azt sem tudom, hogy alszol-e. Később fekszel, előbb kelsz, vagy talán le sem fekszel. Folyton csak a telefonodat nyomkodod, majd mikor közeledem, akkor pont kilépsz az adott alkalmazásból.
Már nem is gyanakszom. Eleinte még frusztrált: biztosan megcsalsz, biztosan mással csevegsz, azért lépsz ki, és azért nem vagy rám kíváncsi. De már ez sem érdekel, már csupán szellemként létezünk egymás mellett. Idejét sem tudom, mikor kérdezted meg, hogy vagyok, vagy merre jártam, arról meg már nem is álmodom, hogy talán felvetődik egy közös program igénye... Semmi gond! Elfogadtam. Nehezemre esik az érzelemszegény élet, melybe belefolytunk, de tűröm...
Miért nem lépek ki? Mert félek! Félek attól, hogy nélküled semmi vagyok, hogy nélküled szingli lennék. Nekem ez ijesztő, nem akarok egyedül lenni és senkivé válni. Amíg együtt vagyunk, addig legalább a te barátnőd vagyok - legalábbis a nyilvánosság előtt. Hogy otthon mi van, azt a kutyán kívül senki sem tudja. Még mi sem, hiszen évekig fel sem tűnt, hogy hová tart a kapcsolatunk.
Vajon mióta élünk csak egymás mellett az együtt helyett? Vajon mióta nem szexeltünk érzelemből és nem szükségletből, vajon mikor mentünk el bárhova is együtt, csak a magunk szórakoztatásárat? Hová lett minden? Hová lett az az érzés, mely egykor a világot jelentette számunkra?
