Nagyon megszerettem a családját - Ádi nagyszüleit és édesanyját, Sacit -, mert belecsöppentem egy olyan megértő közegbe, amire akkor nagy szükségem volt. 
Első perctől kezdve olyan volt velük, mintha régóta ismernénk egymást. Nem éreztem a szokásos feszengést, vagy a merev jófejkedést. Imádtam Sacit, a fiatalos energiáját és a kíváncsiságát.

Utazás, zene, koncert, színház, minden érdekelte. És ő is imádott engem, mert szinte mindenben partner voltam. Egy kósza beszélgetés során elmondta, hogy nagyon szeretett volna egy kislányt, de az élet úgy hozta, hogy nem lehetett...

A nagyi már a második közös ebéd során beavatott az "ősi" erdélyi főzőtudományba, amit a szülőföldjéről hozott magával a nagyvárosba. "Oh, az az isteni rozmaring! Mindennek az a titka" - mondta. Ahonnan ő jött, ott mindenbe tesznek ebből a zamatos csodafűszerből. Azóta én is előszeretettel használom levesbe, húsokhoz, bármihez.

Ebédről ebédre igyekezett a kedvemre tenni, hamarosan már kente-vágta, hogy melyik ételt szeretem, és melyiket nem. Ha valamiben mégis bizonytalan volt, lazán felhívott, hogy megkérdezze, jó lesz-e vasárnapra. Imádott mesélni, a nagypapa helyett is folyton beszélt. A papa hangját alig hallottuk, ő inkább a szemével és a mosolyával tartotta a frontot a csevegések során. De mindig jelen volt, kedves tekintete a mai napig előttem van, hiába nincs már az élők sorában.

Néhány hónapnyi ismeretség után már Ádi nélkül is a családjával lógtam. Saci rám csörgött, hogy van estére színházjegye, megyek-e. Hát, persze, hogy igen! Én is imádom a színházat, miért ne mennék? Színház, kávé, aztán csavargás városban. Hasonló volt az érdeklődésünk - a fiával kevésbé. Vele dumáltunk, nevetgéltünk, jól éreztük magunkat. Lett egy körülbelül harminc évvel idősebb barátnőm, miközben a pasim egyre távolabb került tőlem. Lettek új nagyszüleim, miközben a kedvesem ki tudja, milyen messze járt már tőlem.

Cikk folytatása ITT!