Van, aki telve van vele, van, akinek szinte egyáltalán nincsen. Vajon, hogy kerül kiosztásra?

Elég régóta foglalkoztat a téma - sokáig azt gondoltam, hogy vagy van, vagy nincs önbizalma az embernek, nincs választás. Nem tanulható, nem fejleszthető. Aztán egyszer a fülembe jutott az a mondás, hogy „Színleld, amíg igaz nem lesz”. Akkor nem tudtam ezzel mit kezdeni, de amikor kellett előmászott az agyamból ez a gondolat és elkezdtem alkalmazni. A szürke kisegeret tudatosan kezdtem háttérbe szorítani, viaskodva a démoni hanggal, mely próbálta sulykolni belém, hogy az az egér én vagyok és ezen nem tudok felül kerekedni.

De tudtam, hogy ha érvényesülni akarok, ha nem akarok megbújni a háttérben, akkor muszáj leszek valahonnan önbizalmat szerezni. Sajna nem adják csak úgy egyik üzletben sem, így kénytelen voltam neki látni felépíteni. Olvastam, kérdezősködtem, családállításra mentem, pszichológusnál jártam… Mind mind adott valamit, de egyik sem volt önmagában elég, amiért senkit nem tudtam okolni. Hiszen köztudott, hogy a saját életünkért csakis mi vagyunk a felelősek. A könyvek példát mutatnak, a családállító az én és a családom múltjában kutatott és vontuk le együtt a tanulságot, a pszichológus pedig sok sok kérdésen keresztül próbált beférkőzni a fejembe és döntögetni a berögzült elképzeléseimet. Az összes módszer hozzám adott valamit, de az igazi áttörés az agyam átkalibrálása után jött meg. Persze nem egyik napról a másikra lettem szuper önbizalommal telt ember a rettegő, megszólalni sem merő lánykából. Ez egy folyamat, mely sok tudatosságot, odafigyelést és türelmet igényel.

Én, aki két ember előtt vöröslő fejjel és remegő hanggal álltam, ha két mondatot ki kellett hangosan nyögnöm, eljutottam arra a szintre, hogy több százakat oktattam. Hogyan? Színleld, amíg igaz nem lesz! Eleinte kicsit olyan, mint a középsuliban a színjátszó kör. Akadozva, de játszod a szereped, ami, ha elég sokáig játszod, akkor könnyen igaz lehet, majd idővel beépül és a részeddé válik. Viszont nekem nem volt elég, hogy otthon a tükör előtt gyakoroltam, elkezdtem mélyvízbe dobálni magam, ezzel tágítva a komfort zónámat. Elkezdtem kézműves workshopokat tartani, mert akkoriban arra volt lehetőségem és affinitásom. Először három ember előtt álltam hatalmas elszántsággal, ám még mindig kissé bizonytalan érzésekkel és vörös fejjel. De ez nem állított meg, újabb és újabb oktatásokat vállaltam, majd mikor már a tíz fő alatti oktatások rutinná váltak, akkor neki mentem a nagyobbaknak, harminc, negyven, száznegyven… ezernégyszáz fős rendezvény.

Minden alkalom előtt a torkomban dobog a szívem a mai napig, és ott lebeg a bizonytalanság, de a siker mikor túl vagy rajta, és jönnek a kedves visszajelzések, az leírhatatlan. Ha tényleg akarod eljön az az idő, hogy már csak te fogod a bizonytalanságot érezni, és te fogod azt hinni, hogy tiszta vörös a fejed, vagy remeg a hangod, a külvilág ebből semmit nem lát, érez. Ez történt velem is, és alakított ki egy fura kettős állapotot. Imádom, és rettegek! A hétköznapokban a tudatosságomnak és kitartásomnak köszönhetően már nincs gondom, jönnek mennek a gondolatok, visszakopog néha egy - egy a gödör szélére taszító „nem vagy ehhez elég jó” gondolat, de egy pillanatnyi megtorpanás után tovább engedem. Minden szereplés előtt rettegek, és megbánom egy időre, hogy elvállaltam, ugyanakkor amint jön egy ilyen lehetőség biztos, hogy ugrok rá, mert izgalmat és elismerést hoz az életembe, olyat, amilyenre szürke kisegér koromban vágytam.