Néhány napja volt a szülinapom. Egy évvel megint öregebb lettem. Most nem volt buli, semmilyen. Idén senkinek nem vethetem a szemére, hogy csak Facebookon köszöntött fel. Sebaj, így is csodás volt, bár más, mint szokott.Fura, mert annak ellenére, hogy nem találkozhattam a szeretteimmel, mégis azt érzem, hogy sokkal közelebb vannak, mint valaha. Az utóbbi pár napban valahogy többet beszélgettünk...
Nekem pedig eszembe jutott, milyen csodás családban nőttem fel. Anyu, apu a mai napig szeretetben élnek együtt, mind a négy nagyszülőmet ismerhettem, és a két fiútesómmal sem vertük agyon egymást az évek során. A mai eszemmel már tudom, hogy sosem kerestek milliókat a szüleim, mégis mindent megtettek értünk. Iskoláztattak, kaptunk zsebpénzt, és ha kellett, a bajból is kihúztak bennünket. Végül mindhárman sikeres felnőttek lettünk. Vajon hogy csinálták ezt a szüleink? Hogyan volt erre idejük és energiájuk?
Biztosan az is használt, hogy voltak szabályok. Anyu rengetegszer fenyegetett bennünket a fakanállal, hogy jól elver, ha nem hagyjuk abba a hülyeséget, de sosem tette meg. Életemben egyszer kaptam tőle pofont, felnőtt fejjel már azt mondom, megérdemeltem. Elmentem szórakozni, két órát késtem, és nem szóltam haza telefonon. Anyám pedig iszonyúan meg volt rémülve, hogy talán valamelyik árokban fekszem, ki tudja, milyen állapotban. Nem csoda, hogy eljárt a keze.
Sosem hisztiztünk. Ez minden alkalommal eszembe jut, amikor látom, hogy az anyuka húzza maga után a boltban a visító gyereket. Mi nem voltunk ilyenek. Anyu mosolyogva meséli, hogy ő könnyedén elment velünk boltba: indulás előtt mindig megbeszéltük, hogy egyvalamit választhatunk, és mi tudtuk, hogy csak egy csoki lehet. Játékot fizetéskor kaptunk.
